Astrid Lindgren élete

Astrid Lindgren élete

Astrid Lindgren életrajza szorosan összefonódik azokkal a történetekkel és karakterekkel, melyek generációkon keresztül szórakoztatták és tanították meg a gyermekeket a világ szépségére és sokszínűségére. Nem csak az írónő életútját érdemes azonban bemutatni, hanem egy olyan kivételes alkotót is, aki a gyermekirodalom mérföldköveit megteremtette .

Gyerekkor és Ifjúság: Az első oldalak a mesekönyvben

„Kezdjük el az én életemet, és azt a módot, ahogyan éltem. Vegyük a kezdetektől – 1907. novemberétől, amikor egy régi piros házban, almásfák ölelésében születtem, mint a farmer Samuel August Ericsson és felesége, Hanna, született Jonsson második gyermeke. A farm, ahol éltünk, Näs néven volt ismert, és nem volt messze a Småland nevű kisvárostól.”

Astrid Lindgren, az ikonikus svéd írónő, élete kezdetén a varázslatos Näs kisvárosban találta meg boldogságát. A gyermekkorát úgy írja le, hogy a szülei szeretete és a sok gyermekkel való vidám játék állandó biztonságérzetet teremtett számára. A régi piros ház és az almásfák ölelésében a Lindgren család boldog napokat töltött.

„Két dolog határozta meg igazán gyermekkorunkat – a biztonság és a szabadság. Jól esett, hogy mindig ott voltak, ha szükségünk volt rájuk, de egyébként szabadon barangolhattunk, boldogan fedezve fel a fantasztikus játszóteret a gyermekkori Näs-en.”

A napok nem csupán játékkal teltek el. Astrid szülei, Samuel August és Hanna egy nagyobb földet béreltek és annak a megmunkálásával foglalkoztak. Astrid ekkor sokféle emberrel találkozott, akik később könyvei csodálatos és egyedi karaktereinek modelljeivé váltak.

 Astrid gyermekként imádta hallgatni édesapja, Samuel August történeteit, amelyek később az Emil könyvek inspirációjává váltak. Hanna, a visszafogottabb és szigorúbb szülő, biztosította, hogy a gyermekek jó nevelést kapjanak.

„Olyan szívesen mesélt nekünk apánk azokról a csínytevéseiről, amiket gyermekkorában elkövetett. Ezek a történetek évekkel később is életben maradtak a könyveiben, az Emil Lönnebergáról szóló könyveiben.
Samuel August vidám, gyengéd apa volt, aki tele volt szeretettel. Amikor a négy gyereket fegyelmezni kellett, Hanna volt az, aki intézkedett.”

Ifjúság: Astrid Lindgren Élete a Näs után

Ha Astrid Lindgren gyermekkora boldog volt, akkor serdülőkorában és fiatal felnőttként a hangulat sötétebbre fordult. „Tinédzser éveim az egyszerű létezésről szóltak, laposak és élettelenek voltak, gyakran melankolikus voltam. És azt gondoltam, ahogyan sokan mások, hogy csúnya vagyok, és soha nem voltam szerelmes. Mindenki más folyton szerelmes volt…” – vallotta be.

Astrid megemlíti, hogyan ébredt rá, hogy gyermekkora véget ért, és mennyire megrendítő volt rádöbbenni, hogy nem lehet többé játszani. „Élénken emlékszem rá. Mindig játszottunk a lelkész unokájával, amikor Näs-be látogatott. De aztán egy nyári napon, amikor megérkezett, és éppen játszani kezdtünk, hirtelen rájöttünk, hogy nem játszhatunk többé. Egyszerűen nem tudtunk. Ostoba és szomorú volt, mert mit csinálnánk, ha nem játszunk?”

Astrid volt az első nő a kisvárosban, aki rövidre vágatta a haját. Ez nagy feltűnést keltett, az emberek az utcán megkérték, hogy vegye le a kalapját, hogy megnézhessék. Hanna és Samuel August nem vonták kérdőre: „Amikor végre hazaértem és leültem egy székre a konyhában, mindenki elhallgatott. Senki sem szólt egy szót sem, csak körbejártak némán.”

Astrid minden kis Vimmerby-ben bemutatott színdarabot vagy filmet megnézett. Imádott táncolni – mind a hagyományos zenére, mind az új, népszerű jazz zenére. „Hatalmas átalakuláson mentem keresztül, és egy pillanat alatt azt lettem, amit akkoriban ‘hep cat’-nek hívtak.” (szleng kifejezés, olyan ember, aki ismeri a legújabb zenét, divatot)

Vimmerby-től Stockholmig

Az iskolai végzettség megszerzése után Astrid Lindgren tizenhat évesen dolgozni kezdett a Vimmerby újságnál. Ellenőrizte, apró hirdetéseket és rövid beszámolókat írt. Az újság főszerkesztője, Reinhold Blomberg, már korábban észrevette Astrid tehetségét, 1926-ban, tizenkilenc évesen pedig már gyereket várt tőle.

Hogyan reagált volna a Vimmerby-i közösség egy hétgyermekes válófélben lévő férfi és egy tizenkilenc éves, női alkalmazott közötti váratlan terhességre? Astridnak nem maradt más választása, mint elhagyni Vimmerby-t és Stockholm felé venni az irányt. „Még sosem pletykáltak ennyit, legalábbis nem Vimmerby-ben. Ennek az összes pletykának áldozata lenni olyan volt, mintha egy kígyóveremben feküdnék. Úgy döntöttem hát, hogy minél gyorsabban kijutok abból a veremből.”

Az első év Stockholmban

Astrid Lindgren első évei Stockholm-ban szörnyűek voltak – szegény volt és magányos. Egy albérlőként bérelt szobát Östermalm-on, és titkárnőnek tanult a Bar-Lock Intézetben. Astrid és Reinhold tartották a kapcsolatot, és azt tervezték, hogy össze fognak házasodni, amint Reinhold válása véget ér.

1926. november 21-én Astrid Lindgren Koppenhágába utazott, hogy megszülje gyermekét. A koppenhágai Rigshospitalet volt az egyetlen kórház, ahol nem kellett megadni az apa nevét a szülésnél. Astrid egy családot talált, akik gondoskodtak róla és a kisbabáról, amíg készen nem áll rá, hogy visszavigye Svédországba. A család neve Stevens volt, Marie Stevens anya, aki Carl nevű fiával és egy Esse nevű svéd fiúval élt együtt. Esse néhány hónapos volt akkoriban, és Marie Stevensnek sem volt férje, éppen úgy, mint Astridnak.

Astrid Lindgren fia, Lars, vagy ahogyan őt becézték, ‘Lasse’, 1926. december 4-én született, és Astrid az első pár hetet vele töltötte el, mielőtt visszautazott volna, hogy a családjával ünnepelje a karácsonyt, mint általában. Ezt követően visszatért Stockholm-ba és folytatta a titkárnői tanulmányait a Bar-Lock Intézetben.

Oktatás

A Bar-Lock Intézet egy magániskola volt Stockholmban, egy amerikai írógép után kapta a nevét. A tananyag része volt a gépírás és a stenográfia, valamint a könyvelés, számvitel és üzleti levelezés különböző nyelveken. A diákokat fiatal nők alkották, gyakran az ország más részeiről. Tanulmányai alatt Astrid Lindgren egy Artellerigatan-i kollégiumban élt. 

Astrid 1927-ben kapta meg az első titkári pozícióját a Svenska Bokhandelscentralen rádióosztályán, ahol azoknak az ügyfeleknek válaszolt, akik nem igazán értették, hogyan kell működésre bírniük az új rádiójukat. A rádió akkoriban a svéd otthonok legújabb technikai eszköze volt, és mindenkinek, aki valaki volt, akart egyet. Astrid mindeközben nagyon szerényen élt, sokat segített helyzetén, hogy családjától Näs-ből élelemmel megrakott kosarakat kapott.

„Elég extravagáns öröm egy vastag szelet kenyeret levágni, majd megkenni Vimmerby elsőrangú tejből készült vajával, végül egy szeletet anyám sajtjából rátenni, majd a végén felfalni. Ez az öröm minden reggel megismétlődik, amíg a kosárban van valami.”

1928-ban Astrid munkát kapott a Királyi Autóklubnál (KAK), ahol Sture Lindgren lett a főnöke. Háromhavonta utazott Koppenhágába, és gyakran írt leveleket Marie Stevensnek és Lasse-nek. A válaszokban azt írták neki, hogy Lasse nő és fejlődik. Ebben az időben Astrid véglegesen szakított Reinhold Blomberggel. Nem tudta elképzelni, hogy Vimmerby-ben éljen vele, hét gyermekét nevelve. A férfi néhány gyereke vele volt egyidős.

1929 decemberében Marie Stevens kórházba került szívproblémákkal. Astrid Koppenhágába utazott, hogy elhozza Lasse-t. Akkor három éves volt, dánul beszélt, és a Stevens családot tekintette a saját családjának. Amikor megértette, hogy nem tér vissza, elkeseredett:
„Akkor egy székre borult és halkan sírni kezdett. Hang nélkül, mintha érezné, hogy mindegy is, azt tesznek velem, amit akarnak. Ezek a könnyek még mindig bennem sírnak, és azt hiszem ez így is marad, amíg élek. Talán emiatt álltam mindig minden körülmények között gyorsan a  gyermek oldalára…”

Írói karrier

1931-ben, miután Sture Lindgrennel összeházasodott, Astrid abbahagyta a munkát a Királyi Autóklub titkárnőjeként, és otthon maradt a fiával, Lasse-val. Hogy anyagilag kijöjjenek, időnként extra munkákat vállalt. Néhány történetet írt különböző magazinnak, néha rövid ideig titkárnőként dolgozott.

1934 májusában megszületett Astrid és Sture lánya, Karin, és Astrid kétgyermekes anyukává vált. Gyakran játszott a gyerekeivel a ‘Vasaparken’ parkban vagy a ‘Karlbergskanalen’ csatornánál. Astrid Lindgren nem volt olyan, mint a többi anya. Imádott játszani, ugrálni, mászni és hintázni, éppen olyan lelkesen, mint a gyerekek. 

A ‘Vasaparken’-ban sok olyan anya volt kisgyermekekkel, akik közül néhány Astrid életre szóló barátjává vált – őket a ‘park hölgyeinek’ nevezte. 

Revolver-Harry

1937-ben Astrid Lindgren Harry Söderman, a Stockholmi Egyetem Kriminológiai Tanszékének egyetemi tanárának titkárnőjét helyettesítette. Harry Söderman egyaránt volt tudós és kalandor, „egy svéd Indiana Jones”, ahogyan a kriminológus Leif GW Persson nevezte. Az 1920-as években kerékpárral eljutott Indiába, Burmába és Kínába. Az út során részletes tanulmányokat készített arról, hogy a helyi rendőrség hogyan oldotta meg a feladatait. 
1926-ban kriminalisztikát tanult, majd a fegyvergolyók azonosításáról szóló doktori értekezésével lediplomázott. 
1934-től részt vett a New York-i rendőrségi laboratóriumok megszervezésében, 1939-től pedig kinevezték a svédországi Nemzeti Törvényszéki Laboratórium első vezetőjévé.  Astrid Lindgren rengeteget tanult tőle, később pedig ezt a tudást a  saját könyveiben felhasználta. – Így született Kalle Blomkvist, a Mesterdetektív.

Harry Söderman. Forrás: wikipedia

Második világháború

1939 szeptemberében kitört a második világháború. Astrid Lindgren úgy döntött, hogy dokumentálja a háborút. Elkezdte kivágni a cikkeket, és háborús naplót írt, mely a mindennapok életét és a háború eseményeit kommentálta.

Háborús naplója így kezdődött: „Tegnap délután Elsa Gullander és én a ‘Vasaparkban’ ültünk, és amíg a gyerekek játszadozva szaladgáltak, mi védett helyünkről adtunk ennek a Hitlernek a fejére, és megegyeztünk, hogy valószínűleg nem lesz háború – és akkor ma!””

Összesen tizenhét naplót írt tele, mielőtt a béke 1945 májusában elérkezett.

1940 nyarán Astridot ismét felkereste Harry Söderman, és felajánlott neki egy állást a levélcenzúra titkos szolgálati részlegénél, amit Astrid „a piszkos munkának” nevezett. Kollégáival, köztük Madicken-nel, Astridnak el kellett olvasnia a külföldről érkező és kimenő leveleket, valamint a katonai postát. A levelek és a munka betekintést nyújtottak Astridnak a háború fájdalmas részeibe, és 1940-ben naplóiban a nácizmust gonosz állatként írta le.

Költözés

1941-ben Sture Lindgren a Svéd Autóklub vezérigazgatója lett, és a családnak megengedték, hogy nagyobb lakásba költözzenek. 1941 októberében egy nagy, 140 négyzetméteres háromszobás lakást kaptak. Astrid Lindgren, aki egész életében szerény körülmények között élt, hihetetlenül szépnek találta az apartmant. „Nem tehetek róla, egyszerűen csak boldog vagyok a gyönyörű lakásunk miatt, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, milyen méltatlanul jó életünk van, amikor annyi embernek fedél sincs a feje fölött.”

Ugyanebben az évben, 1941-ben, Astrid lánya, Karin megbetegedett. Azt akarta, hogy az anyukája meséljen neki egy történetet. *”Mesélj nekem Harisnyás Pippiről„, könyörgött. Ekkor találta ki azt a mesehőst, aki a világ minden táján az egyik legismertebb gyermekkönyvi karakterré vált. „

Írás iránti Szenvedély

A Harisnyás Pippi történetével drámaian megváltozott Astrid Lindgren élete. A könyv hatalmas siker lett. Ezután Astrid Lindgren ontotta magából a könyveket.
1944 és 1946 között hat könyvet írt gyerekeknek és fiataloknak.

Louise Hartung

Egy nemzetközi gyerekirodalmi konferenciáról való hazatérésekor 1953-ban Astridot meghívták Berlinbe, hogy beszéljen az írásáról könyvtárosok és könyvkereskedők előtt. A reptéren Louise Hartung fogadta, aki meghívta őt. Az utolsó napján körbevitte a lebombázott Berlinben, ahol korábban lakott. Az írónőt mélyen megérintette a látvány. A német Louise és Astrid Lindgren között barátság szövődött.
Louise Hartung 1965-ben bekövetkezett haláláig több mint 600 levelet váltottak. 

Astrid és Louise közötti levelezést 2016-ban publikálták a „Jag har också levat!” (Én is éltem!) című könyvben

Egyedül 

Astrid férje, Sture Lindgren 1952-ben elhunyt. Két évvel korábban fia, Lasse elvette a feleségét és elköltözött otthonról. 1958-ban Karin is megházasodott, és Astrid Lindgren magára maradt. Majdnem negyven évig, 2002-ig egyedül lakta a Dalagatan-i lakást.

1970-ben Astrid Lindgren élete új szakaszba lépett. A Rabén & Sjögrennél végzett munkájától visszavonult, abban a reményben, hogy kicsit lelassíthat. Az előző évben, 1969-ben elhunyt szeretett édesapja, Samuel August, akinek az utolsó, Lönneberga Emilről szóló könyvet szentelte. 
Az 1970-es évek első két évében nem jelentek meg új Astrid Lindgren-könyvek, kivéve a könyveinek különböző képeskönyvekké való átdolgozásait vagy régebbi Pippi-képregényeket. Aztán 1973 őszén megjelent az Oroszlánszívű testvérek – egy kalandregény és egy romantikus, időtlen történet a jó és a rossz harcáról, bátorságról és félelemről, szerelemről és halálról.

1974 májusában néhány évnyi betegség után meghalt idősebbik testvére, Gunnar. Gunnar volt az, aki Astridhoz a legközelebb állt. Halála mélyen érintette.

Az 1974-es év még további nagy veszteségeket hozott. Közeli barátai, Olle Holmberg, kritikus és lundi irodalomprofesszor, valamint Per-Martin Hamberg, író és rádiós producer is elhunytak abban az évben. Ugyanígy Gerda Nordlund, „Nolle” is, aki 22 éven át dolgozott Astrid házvezetőnőjeként. Februárban elgázolták, amikor Astrid Lindgren lakásából a moziba kerékpározott.

Astrid Lindgren a véleményformáló 

Astrid Lindgren nemcsak Svédország egyik legjelentősebb írónője lett, hanem az ország egyik legfontosabb véleményformálója is. Egész életében következetesen fellépett az igazságtalanság és az elnyomás ellen. A gyermekek jogai iránti elkötelezettsége már korán kialakult. Pártpolitikailag már az 1930-as évektől kezdve meg volt győződve arról, hogy a szociáldemokratákhoz tartozik.

1976-ban jelent meg Astrid egyik politikával foglalkozó könyve, a „Mardie to the rescue„. A könyv Mardie szemén keresztül ábrázolta a társadalmi igazságtalanságokat, az osztálykülönbségeket és az elnyomást. Mardie a kiváltságos lány, akinek mély szenvedélye az igazságosság, és aki pontosan felfedezi, hogy a társadalom mennyire könyörtelenül és mélyen igazságtalan.

1976-ban Astrid Lindgren is rögtön belevetette magát a nyilvános politikai vitába. Felhívta Bo Strömstedtet, az Expressen újság főszerkesztőjét, és elmondta neki: „Itt Astrid Lindgren beszél, az egykori szociáldemokrata!”

Astrid írt egy nagy terjedelmű vitacikket egy mese formájában, amelynek a Pomperipossa in Monismania nevet adta. A cikk éles támadás volt a szociáldemokrata kormány és annak adópolitikája ellen.

Az ezt követő vitában Astrid megfogalmazta kritikáját a diktatórikus hatalommal szemben is, amelyet sokak szerint a kormánypárt gyakorolt.

A hatalmon lévők számára Astrid Lindgren a vitában fölényes ellenféllé vált. Nem állt szándékában, de cikkei – Ingmar Bergman filmrendező Svédországtól való búcsúlevelével együtt, amely szintén az Expressen című esti lapban jelent meg – hozzájárultak a szociáldemokrata kormány bukásához a választásokon még abban az évben. A cikkek Astrid Lindgren és az Expressen közötti hosszú távú munkakapcsolathoz is vezettek.

Erőszakkal soha!

Astrid Lindgren egész munkásságán és életén végigvonul egy töretlen és következetes szál: a harc minden gyermek szeretethez és biztonsághoz való jogáért. Ez az álláspont többé-kevésbé az egész munkásságát áthatja.

Amikor Astrid 1978-ban megkapta a Német Könyvkereskedők Békedíját, köszönőbeszédét sürgető felhívássá alakította: „Erőszakkal soha!”

A napjainkban is kritikusan fontos beszédében az erőszakkal, a testi fenyítéssel és a gyermeknevelés elnyomó módszereivel foglalkozott. Németországban először nem is akarták engedélyezni a felszólalását, csak miután Astrid megfenyegette őket, hogy nem veszi át a díjat, engedélyezték, hogy a díjátadó ünnepségen elmondja beszédét. A következő évben Svédország törvényben tiltotta be a gyermekek testi fenyítését.

„Mindannyian békére vágyunk. Van-e egyáltalán lehetőségünk arra, hogy alapvetően megváltozzunk, mielőtt túl késő lenne? Hogy megtanuljunk elhatárolódni az erőszaktól? Hogy megpróbáljunk egyszerűen újfajta emberré válni? De hogyan tudnánk ezt megtenni, és hol kellene kezdenünk? Úgy gondolom, hogy alulról kell kezdenünk. A gyerekekkel.”

A természet védelme

1980-ban elérkezett a következő nagy politikai vita – a svéd atomenergia népszavazás – ideje. Astrid Lindgren mélyen benne volt a kérdésben, és a 3. opció egyik leghíresebb támogatója lett – a javaslat, amely az atomenergia használatának beszüntetésére, az erőművek bezárására és az uránbányászat betiltására irányult.
Az atomenergia elleni küzdelemmel egy időben Astrid Lindgren megírta utolsó nagy regényét, az 1981-ben megjelent Ronja, a rabló lányát. A könyv központi témája – az ember és a természet kapcsolata – lett az utolsó nagy csatája: a svéd háziállatok jólétéért és az ország zöld területeinek megőrzéséért folytatott harc.
Az állatjóléti kampány a 80-as és 90-es évek között tíz éven át tartott, és Astrid Lindgren a környezetvédő mozgalom egyik meghatározó erejévé vált. Legutóbbi könyvében újra kapcsolódik a természettel való szimbiózishoz, amelyet gyermekkorában tapasztalt meg.

„Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mire emlékszem a gyerekkoromból, az első gondolatom valójában nem az emberekről szól. Hanem arra a gyönyörű környezetre, amely akkoriban keretbe foglalta a napjaimat, és olyan intenzitással töltötte meg őket, hogy felnőttként alig lehet felfogni. A vadszamóca a sziklák között, a kék tavaszi virágok szőnyegei, a kankalinokkal teli rétek, a különleges helyek, ahol áfonyát lehetett találni, az erdő, ahol kecses rózsaszín virágok fészkeltek a mohában, a Näs körüli karámok, ahol minden kis ösvényt és minden kis követ ismertünk, a patak a tavirózsákkal, árkok, patakok és fák – mindezekre jobban emlékszem, mint az emberekre.”

1985 őszén újabb vitába bocsátkozott – ezúttal a svéd állattartási politika volt a téma. Jó néhány cikket írt az Expressenbe, amelyek felhívták az emberek figyelmét arra, hogy milyen rosszul bánnak a sertésekkel, szarvasmarhákkal, csirkékkel és más háziállatokkal Svédországban. A téma érthető módon közel állt Astrid szívéhez. Cikkeiből összeállították a Min ko vill ha roligt (1990) című könyvet.

Amikor Astrid 80 éves lett, Ingvar Carlsson, aki akkoriban miniszterelnök és a szociáldemokraták vezetője volt, egy új állatvédelmi törvényt mutatott be neki. A törvény a Lex Lindgren nevet kapta, de mire hatályba lépett, több fontos területen felhígították. „Hízelgőnek kéne tartanom, hogy rólam nevezték el ezt a törvényt, amely jelenlegi állapotában erőtlen?” – kérdezte Astrid 1988 márciusában egyik cikkében.

Minél többet látták és hallották Astrid Lindgrent a nyilvános vitákban, annál több magánszemély és szervezet kérte támogatását, hogy kampányoljon vagy lobbizzon különböző ügyekért. Néha a teher egyszerűen túl nehéz lett számára, de ez is pontosan mutatja, hogy mennyire fontos és erős volt.

Astrid Lindgren halála

„Semmi bajom a halállal. De nem holnap. Van néhány dolog, amit előbb el kell intéznem.”
A kor előrehaladtával Astrid Lindgren látása és hallása csökkent, mégis egészen a kilencvenes évekig rendkivül mozgalmas életet élt. Hallókészülék, szemüveg, nagyító és titkárnője, Kerstin Kvint segítségével válaszolt a levelekre, rendben tartotta ügyeit, és folytatta a küzdelmet egy környezetbarátabb társadalomért.
Cikkeket írt az Expressen című újságba és a LAND nevű magazinba olyan prominens emberekkel együtt, mint Marit Paulsen, Stefan Edman és a Volvo főnöke, Pehr Gyllenhammar.

Astrid Lindgren 90. születésnapját nagy felhajtással ünnepelték meg Vimmerbyben, a miniszterelnök jelenlétében – de maga Astrid Lindgren nem volt jelen. Ő a legközelebbi barátaival és családjával együtt ünnepelt, nagy távolságban a felvonuló gyerekektől, a zászlólengetéstől és a miniszterelnök 7,5 millió svéd koronás csekkjétől, amely ugyanannyi volt, mint a Nobel-díj, amelyet soha nem kapott meg, és amelyet az új Astrid Lindgren-házra szántak Vimmerbyben.

Stockholmban a posta tizennégy zsáknyi levelet szállított a születésnapján a házába, a zsákok az egész nappalit elfoglalták. Lánya, Karin segített neki elolvasni a világ minden tájáról érkezett leveleket. „Aztán anya rám nézett, és azt mondta: „De nem gondolod, hogy ez elég furcsa?” „De” – mondtam, mert én is így gondoltam, de aztán csak folytattuk a következő levél elolvasását.”

1997 decemberében Borisz Jelcin, Oroszország első demokratikusan megválasztott elnöke Stockholmba látogatott. Egy hivatalos kormányzati ebéden találkozott Astrid Lindgrennel. A következő napokban a svéd újságok címlapjai így szóltak: „Jelcin találkozott Astrid Lindgrennel”.

91 éves korában Astrid Lindgren agyvérzést kapott, és egyre nehezebben tudott mozogni és nyilvános eseményeken részt venni. Kerstin Kvint hetente több napon át látogatta őt, és segített neki a felbontandó és megválaszolandó levelekben. „Kezdetben, a stroke után elég komor és zárkózott volt, és nem igazán volt energiája arra, hogy megfelelően foglalkozzon a levelekkel, de én szokás szerint folyamatosan felolvastam neki, később pedig magam is válaszoltam. És így folytatódott a munkánk egészen 2001 karácsonyáig. Ekkor már – egy kis idő óta – sokkal vidámabb és energikusabb lett, és képes volt nevetni és hosszú mondatokat beszélni.”

Astrid Lindgren 2002 januárjában hunyt el dalagatani otthonában. Lánya, Karin vele volt, majd a legközelebbi családtagok is megérkeztek, hogy elbúcsúzzanak tőle. Odakint az utcán több ezer stockholmi gyűlt össze, hogy virágot hagyjon, gyertyát gyújtson.
Astrid Lindgren koporsója lovas kocsin utazott Stockholmon keresztül, és a gyászmenet hátuljában egy fehér, nyergeletlen mén sétált. A temetésre március 8-án, a nemzetközi nőnapon került sor. Stockholm utcáit több százezer ember töltötte meg, akik követték utolsó útját az óvárosban található Storkyrkan templom felé.

Forrás: 
https://www.astridlindgren.com/gb
https://hu.wikipedia.org/wiki/Astrid_Lindgren
https://simple.wikipedia.org/wiki/Astrid_Lindgren